3

 

Vasárnap hajnali hat órakor kapták meg a nyomozók – Short, Eisel és Womeldorf – az engedélyt egy newarki bírótól a házkutatásra; rögtön száguldottak vissza vele Kirkersville-be. Short vezetett, közben odaadó figyelemmel hallgatta Womeldorf beszámolóját a .22-kaliberes Sturm Ruger blokkjáról, melyet nyomozó partnere Gary Lewingdon irattárcájában talált. Abban a pillanatban, amikor meghallotta, hogy a blokkot Lewingdon feleségének a nevére állították ki, akit Delaine Lee Grummannak hívnak, mindjárt tisztán emlékezett mindenre.

 

Július 18-án Dee Grumman bement a Licking megyei Seriff Hivatalba és a nyomozók főnökével kívánt beszélni. Az asszony izgett-mozgott, nyugtalannak látszott, barnás haja karikákba röpködött a feje körül, szeme sötét volt és haragos. Száját szorosan összezárta, ettől csak még jobban kihangsúlyozta azt a kis huplit az orrán – mintha valamikor eltört volna az orrcsontja.

Short behívta az irodájába, kérte foglaljon helyet, majd bekapcsolta a magnetofont. Az asszony a szék szélére ült, állandóan fehér kötöttkabátját huzigálta, szorította magára, amitől telt keblei csak jobban látszottak.

A Kirkersville-i rendőrfőnök már felvilágosította Shortot az asszony sztorijáról, mely szerint Mrs. Grumman úgy hiszi, a sógora a .22-kaliberes gyilkos, ennek ellenére a nyomozó igazán odafigyelt az asszony szavaira. Charles, mesélte Mrs. Grumman, nem keres annyit, mint az ő férje, mégis olyan dolgokat vásárol, amiket nem engedhetne meg magának – például vett egy új teherautót meg egy mikrosütőt a feleségének.

Charles egyszer arra kérte a férjét, mondja azt neki, hogy a két testvér esténként padlófényezést vállal, így igazolni tudja otthon a késői elmaradást és a sok pénzt. De ez az esti műszak, magyarázta az asszony, hazugság volt.

Elismerte a nyomozónak, hogy nem kedveli a sógorát; a sógora megfenyegette őt is, a gyerekeit is. Néhány hete kis házi vásárt rendezett a garázsában, s a sógora egyik fia akkor száz dollárt csent el az egyik fiókból náluk. Egy másik gyerek meg tüzet gyújtott benn a házban.

Amikor szólt Charlesnak, hogy a rendőrségre megy panasszal, a sógor megfenyegette, azt mondta, ha ezt megteszi, sem ő, sem a három gyereke, de a tulajdon testvére sem lesz hosszú életű a földön.

Mikor megismételte a vádat, hogy szerinte Charles a keresett gyilkos, Short megkérdezte, tudja-e bizonyítani valamivel: mondjuk a pisztollyal, vagy hogy ismeri az áldozatokat, vagy bármi hasonló dologgal.

Az asszony pislogott, aztán kibökte, hogy valaha Mickey McCannek dolgozott mint táncosnő, de aztán kilépett, mert Mickey azt követelte, hogy meztelenül táncoljon.

Úgy említette Mickey Eldorado Klubját mint valami bűntanyát: szerencsejátékok, kábítószer, prostitúció minden mennyiségben vásárolható volt ott. Az is megtörtént, mondta az asszony, hogy Mickey pénzt kapott két embertől és kelepcébe csalta őt, hogy azok ketten megerőszakolhassák a klub mögötti, szűk kis utcában. McCann arra is rávette, hogy szexuális kapcsolatot tartson fenn egy nyomozóval a columbusi rendőrség erkölcsvédelmi, csoportjától, csak azért, hogy ne leplezzék le a McCann-nél folyó tiltott szerencsejátékot és az alkoholárulásra vonatkozó tilalom megszegését. Az a rendőrtiszt, emlékezett vissza az asszony, negyvenéves lehetett, átlagos testmagasságú és felépítésű, úgy hívták, hogy Leadsworth.

Shortot, aki azelőtt évekig a Franklin megyei seriffnek dolgozott segédrendőrként, érdekelte, hogy tényleg művelt-e ilyesmit valaki a columbusi rendőrkapitányságtól. Vajon volna-e kedves eljönni vele a központi kapitányságra s végignézni a rendőrségi évkönyveket, hátha kiböki a fényképek közül Leadsworth-ét? Az asszony beleegyezett, úgyhogy elvitte autóval Columbusba.

Úgy írta le a fickót, akivel szexuális kapcsolatra kényszerítette a főnöke, mint negyven év körüli férfit, viszont a készletből egy olyan fiatalember képét választotta ki, aki sosem dolgozott a rendőrség nyomozási vagy erkölcsrendészeti osztályán. Tehát ezzel nem mentek semmire.

Amikor visszautóztak Kirkersville-be, Short megígérte, utánanéz a sógornak és elmondja az asszonynak, mit talált.

Még ugyanezen a napon a két Franklin megyei detektív, Steve Martin és Tony Rich beugrott Shorthoz; éppen kihallgattak egy gyanúsítottat, azért jártak Licking megyében, és Short meghallgattatta velük is Dee Grumman magnófelvételét. Martin is, Rich is közölte, beszélni akar a nővel.

Short felvilágosította őket, hogy Mrs. Grumman nem bízik sem a Franklin megyei Seriff Hivatalban, sem a columbusi rendőrkapitányságban. Már ellenőrizte a sztorit: az asszony sógorának, Thaddeus Charlesnak makulátlan a jelenléti íve a munkahelyén, ezért úgy döntött, nem hallgatja ki.

 

Shortnak szembe kellett nézni a tudattal, hogy már öt hónappal ezelőtt nagy áttörést hozhatott volna ez a bizonyos bejelentés, de ő nem figyelt fel rá, most viszont az állam egész területéről idesereglett rendőrökkel együtt üldözi a .22-kaliberes gyilkost. Igazán ironikus, hogy ma hajnalban éppen ő segít Bill Steckmannek Dee Grumman házát átkutatni: együtt keresik a bizonyítékokat és a gyilkos fegyvert.

Háromnegyed hétkor Short odaért a Lewingdon-ház elé és átnyújtotta Steckmannek a házkutatási engedélyt. Steckman ismét kopogott az ajtón, közölte, hogy a columbusi rendőrkapitányság nevében van itt, házkutatási engedély van nála; engedélyt kér belépni a házba. Mivel választ nem kapott, betörte az ajtó üvegét, benyúlt, és belülről kinyitotta a zárat.

– Nos, mindenki tudja, mit keresünk – mondta az embereinek. – A nappali lesz a manőver központja. Aki talál valamit, az hozza oda!

Az előszobai szekrényben – pontosan úgy, ahogyan Gary Lewingdon meghagyta – megtalálták a 30-30-as karabint, a .22-es puskát a házilag készített hangtompítóval és egy táskát különböző töltényekkel.

A pincében tucatszámra találtak .22-kaliberes puskába való golyókat meg egy házilag készített fa céltáblát – kézzel festett koncentrikus körök, középen a céllal, valaki ezen gyakorolta a célba lövést – a céltábla a dombhátnak simuló falnál állt.

Két .38-kaliberes revolvert is találtak, az egyiknek közülük törött volt a nyele, és nagyon is egyezett azzal a leírással, amit Gerald Fields tiszteletes halála után adott a fegyverről a helyi rendőrség – az első közvetlen kapcsolat, mely Gary Lewingdont és a .22-kaliberes gyilkosságsorozatot összekapcsolta.

De nem találták a legfontosabb bizonyítékot, sem Annick irattárcáját, sem a Sturm Rugert ott, ahol Gary szerint lennie kellett. Steckman arra következtetett, valószínűleg Delaine Lewingdon járt a házban, ő vitte el ezeket a dolgokat magával. Most tehát ki kell találni, milyen szerepet játszott valójában ez a nő és a sógora a gyilkosságokban.

A házkutatást végző társaság délelőtt tizenegy órára ért vissza Columbusba.

Steckman azt mondta a többieknek, próbáljanak egy kicsit aludni, maga visszament a főhadiszállására, ott lerogyott egy székbe. Körbenézett: a falakon mindenütt a tetthelyről készült színes fotók kifüggesztve, a tíz áldozat képe, azután Central-Ohio térképe, megikszelve rajta, hol történtek az emberölések. Miközben nézte, azon tűnődött, vajon a mai napon, 1978. december 10-én, pontosan egy évvel azután, hogy azt a két nőt megölték a newarki parkolóban, igazán közel jár-e a .22-kaliberes gyilkosságok rejtélyének megoldásához?

Felsóhajtott, megdörzsölte fáradt szemét, majd ismét talpra ugrott. Muszáj hazamenni és aludni pár órát. Hosszú nehéz nap áll előtte, és ha hihet a sejtéseinek, akkor nagyon izgalmas nap lesz.

Tíz

1

 

Amikor Gary Lewingdont letartóztatták a Woolco áruház parkolójában, felesége, Delaine odarohant a 67-es évjáratú, sárgás Chrysler kombijukhoz s egyenesen hazahajtott vele. Körülbelül este hét órára ért haza, azonnal a folyosói szekrényhez ment, kivette az oldaltáskát, ellenőrizte, hogy a .22 és .38-kaliberű fegyverek meg Annick irattárcája ott vannak-e. Az irattárcát betette a ridiküljébe, az oldaltáskát bedobta a kocsi hátuljába, aztán kiáltott a gyerekekért, szálljanak be gyorsan, mert indulnak Lewingdon nagymamához.

Amikor odaért Gary anyjának a házához, az oldaltáskát a fegyverekkel együtt a kocsiban hagyta. Felszaladt a fürdőszobába, az irattárcát bedugta az ajtóra szerelt fém pipereszekrény mögé. A .22-es Rugeren és a hitelkártyákon kívül az irattárca volt az egyetlen bizonyíték, ami Garyt Annick megölésével kapcsolatba hozhatta. Itt senki sem keresi majd az irattárcát.

*

Vasárnap délután fél négykor Tom Davis rendőr – akit tájékoztattak az előző napi eseményekről –, amikor beérkezett a nyomozási osztályra, hogy átvegye a munkát, telefonhívást kapott egy hölgytől, aki Delaine Lewingdonnak nevezte magát. Amikor a rendőrtiszt rájött, tulajdonképpen ki van a vonalban, azonnal jelzett partnerének, Mike Scuddernek, hogy hallgassa meg ő is a beszélgetést. Steckman már előzőleg kioktatta a két rendőrt, tudták, hogy az asszony azzal gyanúsította a sógorát, hogy ő áll a .22-kaliberes gyilkosságok mögött. Egy rutin priuszellenőrzés elég volt, hogy Steckman négy körözésre is bukkanjon Delaine Lewingdon, illetve Dee Grumman ellen, mert fedezetlen csekkel fizetett – Steckman azt akarta, kapják el a nőt.

– Miben állhatok szolgálatára, Mrs. Lewingdon? – kérdezte Davis.

– Szeretném megtudni, mivel vádolják a férjemet.

– Megmondaná, honnan telefonál? Mielőtt bármiről felvilágosítást adok, meg kell bizonyosodnom afelől, hogy ön valóban az, akinek mondja magát.

– A férjem anyjának házából beszélek, Mrs. Florence Lewingdon, a címe: 1889 North Fourth Street.

Davis még szóval tartotta egy ideig, Scudder pedig rádión kért egy rendőrkocsit, hogy kiküldhesse az asszonyért. Tíz perccel később már meg is kapták az üzenetet: Delaine Lewingdont feltartóztatták, amikor éppen kilépett anyósa házából. Scudder arra kérte a járőrt, tartsa ott az asszonyt, míg oda nem érkezik a nyomozótársával.

Amikor Davis és Scudder végül megérkezett, beültette Delaine-t a járőr kocsi hátsó ülésére, s közölte vele, hogy letartóztatja, mert négyszeresen körözés alatt áll fedezetlen csekkek kibocsátása miatt.

– Mondana nekünk valamit Joseph Annick irattárcájáról? – kérdezte Davis.

Az asszony nyugodtan pillantott a kérdezőre, láthatóan nem először volt dolga a rendőrséggel. – Nem értem, mire céloz – közölte.

– A férje tegnap éjjel elmondta a nyomozóknak, hogy azt a bizonyos irattárcát az előszobai szekrényben találják majd meg, a .22-kaliberes Sturm Rugerrel, amit maga vett neki februárban. De ezek a tárgyak nem voltak ott, ahol a férje mondta.

Az asszony láthatólag megrendült, majd az utca másik oldalán parkoló, sárgás színű Chrysler kombi felé mutatott. – A pisztolyok egy barna oldaltáskában vannak a kocsiban.

– És az irattárca?

Az asszony megmondta nekik, hol találják.

– Megmondaná, miért vette el ezeket a tárgyakat?

– Azt gondoltam, lopottak – válaszolta –, nem akartam, hogy a rendőrség akadjon rájuk. Gyanítottam, hogy házkutatást tartanak, ezért hoztam ki ezeket a házból.

Davis két egyenruhás rendőrt rendelt ki a ház és az autó őrizetére, míg maga és Scudder az engedélyt intézte, hogy a kocsi belsejét átnézhessék és megszerezzék az irattárcát.

Vasárnap délután fél hatkor vitték be Delaine-t a központi kapitányságra, felvették az adatait, aztán átadták McMenemynek és Womeldorfnak kikérdezésre.

Aláírta a jogai ismertetéséről szóló papírt, aztán az életéről kérdezgették, ezekre a kérdésekre készséggel válaszolt. Előző férje Ed Grumman volt, ez megmagyarázta a nevet a társadalombiztosítási kártyán, amit Gary irattárcájában találtak, ugyancsak ez a magyarázata a névhasználatnak a .22-kaliberes Sturm Ruger blokkján. Egyébként ápolónőképző programban vesz részt, mondta a detektíveknek. Három gyermeke van (tíz-, nyolc- és kétévesek), két házasságból származnak, de már előzőleg összesen négyszer ment férjhez. Gary nagyon rendes volt a gyerekekhez. A legidősebbet sakkozni tanította és rávette, hogy olvasson tudományos-fantasztikus műveket. Gyakran vitte kirándulni a három gyereket, játszott velük, igazán apa módjára bánt velük. A letartóztatása napján a legnagyobb gondja az volt, hogy elegendő ajándékot vehessen nekik karácsonyra.

Amikor a nyomozók Annick hitelkártyájáról kezdték faggatni, tüstént elhallgatott. Bármivel próbálkoztak, nem tudták szóra bírni. Felhívták Steckmant otthon, azt mondta, azonnal indul a kapitányságra.

 

Közben Steckmant már értesítette a Bűnügyi Azonosító- és Nyomozóhivatal, hogy egy .22-kaliberes töltényhüvely, amit Gary Lewingdon házában találtak, megegyezik egy másikkal, melyet Jenkin T. Jones holtteste mellől küldtek be vizsgálatra. Steckman telefonált Sorrell és Cupp detektíveknek, kérte jöjjenek, azonnal szükség lesz rájuk. Amikor Steckman megérkezett a kapitányságra, s McMenemy közölte, hogy Delaine nem hajlandó együttműködni a nyomozókkal, Steckman némán megmarkolta a .22-es ügyről szóló dossziéját s indult a kihallgatás színhelyére.

Bosszantotta, mikor megtudta, hogyan tartóztatták le az asszonyt. Meg kellett volna magyarázni az egyenruhás rendőröknek, ne tartóztassák le, míg be nem szállt a kombi kocsiba, ahol valóban a birtokában vannak a fegyverek. Mert így nincs más bizonyítékuk, mint egy parkoló autó az utcán, melyben feltehetőleg pisztolyok is találhatók. Ezután, ha meg is kapja a kutatási engedélyt, és a pisztolyok valóban ott vannak a kocsiban, akkor sem tudja legálisan összekapcsolni az asszony személyét a fegyverekkel.

Beszélgetni kezdtek, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Delaine előzőleg már ügyvéddel is konzultált. Valaki kioktatta, hogyan menjen a rendőrségre, hogyan leplezze magát, hogyan próbáljon egyezséget kötni a nyomozókkal.

– Delaine, szeretném közölni magával, már most is letartóztatás alatt áll a hitelkártyák miatt, továbbá lopott holmik birtoklása miatt, mert megtaláltunk néhány tárgyat a házban, amit Annick hitelkártyájára vásároltak. Tehát maga akadályt gördít a nyomozás elé. Ha olyan bizonyítékokat és fegyvereket titkol el, amiket bűntények elkövetésére használtak, akkor bűntettet pártol. És az maga is bűntett.

A detektív látta, hogy a nő elsápadt.

Steckman megsejtette, innen kell továbbmennie. Szüksége volt Delaine információira, Garyre gyakorolt hatására. A férje ellen bizonyára nem tesz vallomást, de a sógora elleni tanúskodására szükségük lesz.

Ahhoz, hogy mindkét férfit megvádolhassák, meg kell ígérni, hogy az asszonyt nem fogják perbe konspiráció vagy bűnsegédség és felbujtás vádjával. Steckman sejtette, mások majd nem veszik jó néven, hogy egyezkedni próbál a nővel, de érezte, ez a járható út, és nem volt ideje sokat töprengeni.

– Hogy Garynek része van az Annick-féle emberölésben, azt már tudjuk – közölte Delaine-nel. – Mivel egészíti ki az ismereteinket, ha azt ajánlom, hogy nem vádolom meg magát információk visszatartásával?

Az asszony szeme a nyomozóét kutatta. – Ezt meg hogy érti?

– Sok dolgot mi is tudunk, Delaine. Például arról, amit eddig tett: felkereste a Kirkersville-i rendőrséget meg a Licking megyei Seriff Hivatalt…

Az asszony rábámult. – Akkor a sógorom miért nincs börtönben?

– Csak legyen türelemmel – mondta Steckman, kinyitott egy hatalmas, gyűrűs dossziét és kihúzott belőle néhány lapot.

– Pontosan erről akarok magával beszélni… vagyis arról, amiket Short hadnagynak mondott. Szóval, maga szerint a rendőrségen belül vannak bizonyos emberek, akiknek Mickey McCann fizetett, hogy szemet hunyjanak az alkoholárulási tilalom megszegése miatt, és hogy valamilyen módon ezek az emberek felelősek McCann haláláért.

– Nem! Sohasem céloztam ilyesmire! – tiltakozott az asszony. – Sőt, biztosan tudom, hogy a rendőrök nem voltak benne. Amikor beszéltem a Kirkersville-i és Licking megyei tisztekkel, még csak szóba sem hozhattam a sógorom, Charles dolgát a gyilkosságokkal kapcsolatban. Más sem érdekelte őket, csak az én személyes ügyeim McCann-nel. No meg a columbusi rendőrök disznóságai.

– Rendben van, Dee. Megígérem, mi nem vizsgáljuk ezeket a vádakat, de ha valaha kiderül, hogy részt vett az emberölésben, akkor azonnal megszűnik az immunitása; magam vádolom meg azoknak a gyilkosságoknak az elkövetésével.

– Nem voltam ott – makacskodott az asszony. –Nem követtem el semmit, senki ellen.

– Rendben van. Készen áll a vallomástételre?

– Amennyiben nem vádolnak meg azokkal a dolgokkal, amiket említett, akkor hajlandó vagyok beszélni.

Steckman átnézte a nyilatkozatot, amit az asszony Shortnál tett, s Delaine megismételte, hogy Thaddeus Charles Lewingdon kényszerítette a férjét, Garyt, hogy elkísérje, amikor embert ölni indult.

Charles, magyarázta az asszony, volt a domináns jellem, az anyjuk kedvenc fia. Borzalmasan kegyetlen ember, aki a család minden tagja felett uralkodik. Pisztoly van nála, egy fekete automata pisztoly, hosszú csővel, végén vájatokkal a hangtompító számára.

– Nagyon hasonló ahhoz, amit én vettem Gary-nek – mondta.

Steckman érezte, hogy Delaine-nek két dolog fontos igazán: az egyik, hogy inkább Charlest terhelje a felelősség, s nem Garyt, a másik, hogy ő teljesen tiszta maradjon ebben az ügyben. Hát, nem árt nagyon óvatosnak lenni. Nagy halat fogott, csak nehogy kiszabaduljon a markából. De nem árt egy kicsit lazítani a hálón.

– Mondja, Delaine, mondott valaha Gary valami biztosat arról, hogy Charlesnak köze van a .22-kaliberes gyilkosságokhoz?

– Persze. Gary elmesélte, hogy Charles ölte meg azokat a lányokat a Forker's Cafénál Newarkban. Igaz, Gary is vele volt, de Charles ölte meg őket.

– De miért? Mi volt az indíték?

– Nem tudok sokat a newarki ügyről. Azt viszont tudom, hogy Mickey McCannt Gary ölte meg, hogy bosszút álljon értem, mert Mickey kényszerített, hogy kurválkodjak.

Steckman tisztában volt vele, milyen fontos dolgokat ad elő az asszony, ezért izgatottságát pléhpofával igyekezett palástolni. Úgy kell terelni a beszélgetést, hogy a nő mindkét férfit bevádolja, méghozzá oly módon, hogy az a bíróságnak is elegendő legyen.

A nyomozó enyhe unszolására Delaine elismerte, ő mesélt arról mindkét férfinek, hogy Mickeynél mindig sok pénz van, s hogy valószínűleg egy széfet is tart a házában.

– Azt is tudta, hogy Mickey fegyvert hord magánál, ugye?

Az asszony bólintott. – Láttam a hangtompítós .38-asát, amikor együtt jártunk.

– És arról van fogalma, hogy hol van most ez a pisztoly?

– Kinn a kocsiban. Abban az oldaltáskában.

– Mickey pisztolyát is betette a kombijukba Garyéval együtt?

– Igen.

– Tudja mit, miért nem kezdjük az elejéről…?

Az asszony szép sorjában elmesélte, milyen vitája volt Garyvel és Charlesszal, amikor 1977 szeptemberében kirabolták a Western Auto Store-t, hogy fegyverekhez jussanak. Ő nagyon ellenezte, állítja, Gary ennek ellenére követte a bátyját. Delaine minden egyes gyilkosságot részletesen leírt a detektívnek: hogyan tervezték el, hogyan folyt le az esemény, mit csináltak az ellopott holmikkal, hogy viselkedett utána Gary és Charles.

– Charles ellen hajlandó vagyok vallomást tenni – közölte Delaine. – Ragaszkodom hozzá, hogy vallomást tehessek!

– Biztosra veszem, ezt amúgy is kérni fogják öntől – mondta Steckman. – De előbb le kell tartóztatnunk. Remélem, Gary megerősíti, amiket itt elmondott.

– Láthatom a férjemet?

– Gondolom, idehozathatom. Míg rá vár, talán jól esne felfrissítenie magát egy kicsit.

A kihallgatás már több mint egy és negyed órája tartott.

Miközben Delaine a fürdőszobában készülődött, Steckman telefonált Steve Martin nyomozónak a Seriff Hivatalba és megkérdezte, lehetséges-e Garyt áthozni a megyei börtönből a központi rendőrkapitányságra. Mivel Gary a megyeiek fogságában volt, Martin tudta csak elhozni minden különösebb aktatologatás nélkül. A másik nyomozó azt válaszolta, este nyolcra előállítja Garyt a rendőrségen.

Ekkor Steckman hozzálátott, hogy Thaddeus Charles Lewingdont is letartóztathassa végre. Azzal tisztában volt, hogy minél előbb rendőröket kell küldeni az idősebb Lewingdon testvér házához, mert Gary letartóztatásának híre hamarosan eljut az újságírókhoz, s. amikor ez kikerül az utcára, Charles már veszi is a nyúlcipőt.

Ugyanakkor Steckman érezte, nagyon óvatosan kell eljárnia. A Franklin megyei ügyésszel minden részletet közösen néztek át, semmi nem kerülte el a figyelmüket az eljárási rendben. Az „alapos gyanú alapján” indoklásnak elfogadhatónak kell lenni, ha Charlest letartóztatási parancs nélkül akarják behozatni a rendőrségre. Élete legfontosabb ügye nem bukhat el a bíróságon valami ostoba rendőrségi baklövés miatt, legalábbis nem őmiatta.

Felhívta Short hadnagyot a Licking megyeiektől, megkérte, menjen oda Charles Lewingdon házához, de addig ne tartóztassa le, amíg a columbusi nyomozók meg nem érkeznek, és ki nem adják az utasítást.

Ezek után összehívta saját embereit; előadta, hogy fél nyolckor találkoznak majd az I-70-es és a 37-es út találkozásánál levő teherautó-parkolónál. Ott van randevújuk Short főnökével, Max Marstonnal, a Licking megyei seriff-fel és embereivel. Onnan a közúti rendőrség garázsába hajtanak együtt.

– Akkor már Charles Lewingdon háza közelében lesznek – magyarázta Steckman. – Amikor erre parancsot adok, Short vezetésével bemennek a házba. Mielőtt Charles letartóztatására sor kerülne, még hallanom kell, hogy Gary megerősíti-e a felesége vádjait, vagyis hogy a bátyja benne volt mindegyik bűntényben. Hívjanak fel félóránként, és én közölni fogom, mikor hozzák be.

Miután a beosztottak távoztak, Steckman a gyilkossági csoport kihallgatószobájába indult, hogy ott várja be Gary Lewingdont; folytatni fogják a McMenemy és Womeldorf által megkezdett kihallgatást. Új szalagot tett a magnetofonba, a mikrofon a szomszédos szobában volt felfüggesztve. Minden készen áll, mondta magának – nem kell már más, csak egy kis szerencse.

2

 

McMenemy és Womeldorf visszahozta Gary Lewingdont az apró szobába, ahol Steckman nem sokkal azelőtt fejezte be Delaine kikérdezését. McMenemy tudta, hogy amikor a térdével meglöki az asztal alatt elhelyezett kapcsolót, akkor a másik szobában levő magnó megindítja a felvételt; miközben egy tucat bűnüldözési szakember – szinte egész Central-Ohio területéről – ugyanabban a szobában összezsúfolódva hallgatja a szalagot.

De még nem akarta bekapcsolni a magnót. Először szerette volna, ha Gary elhelyezkedik, s felelevenítik a tegnap éjszakai vallomást, amikor a férfi beismerte Annick megölését. A nyomozó mérgesen vette tudomásul, hogy a belső szobából valaki már bekapcsolta felvételre a magnót, s hogy az ő nyitó mondatait is felvették.

Womeldorf megelégedéssel nyugtázta Gary meglepetését, amikor Delaine kézitáskáját meglátta a széken. Gary rámutatott a ridikülre: – Jé… hát ott ült… –, akkor Womeldorf csak bólintott némán. Garynek rá kell ébrednie, hogy Delaine ugyancsak rendőrségi őrizetben van, s kihallgatták már, ez nagyon fontos volt.

McMenemy hátradőlt a székben s farkasszemet nézett Garyvel. – Öregem, maga aztán jól eltalálta! Azt mondta, visszajövünk még beszélgetni! Tudja, eleinte nem gondoltam, hogy maradt még megbeszélnivaló.

Womeldorf is bekapcsolódott nevetve a társalgásba. – Azt hittem, csak átver minket.

– Tényleg azt hittük – erősítgette McMenemy. –Igazán. Úgy éreztük, maga csak tréfál. És a hangtompítóról nem is beszélt.

Gary megkérdezte, minden fegyvert elvesznek-e tőle, mire McMenemy azt mondta, kénytelenek, kivéve a 30-30-as légpuskát – feltéve, hogy nem lesz okuk valamiért azt is elkobozni.

– Eddig mire jöttek rá? – kérdezte Gary.

– Nos, mint tudja, megint ki kell oktatnom magát a jogairól, még mielőtt bármit is mondanék – éppúgy, mint az előző alkalommal –, és meg is teszem. Miután ezen túlvagyunk, elmondom, mit tudunk eddig, s talán pár kérdésben segítségünkre lehet.

Gary hátradőlt. – Én nem mondok egy szóval sem többet.

– Rendben van – válaszolta McMenemy.

– Nem érdekel, mások mit beszélnek – makacskodott Gary. – Én nem mondok többet. Belőlem nem húznak ki semmit. Nem beszélek, és kész.

– Az sem baj – hagyta rá Womeldorf.

– Elmondhatja a jogaimat, vagy amit akar, de én nem mondok a világon semmit!

– Jaj, öregem – kezdte újra McMenemy. – Tudja, hogy benne lesz minden újságban? Maga lesz a… Emlékszik arra a filmre, Hidegvérrel volt a címe. Azok a fickók…

– Nem, nem láttam.

– Híresek lettek – folytatta McMenemy. – Jesse James… Billy the Kid…

– Ezt a dumát hallani sem akarom – vágott közbe Gary.

– Híresek lettek.

– Csak annyit tudok – mondta Gary –, hogy addig maga nem tudott semmit, míg én el nem köptem a dolgot.

McMenemy erősítgette, hogy igenis volt bizonyítéka Gary ellen már előbb is, csak kicsit békén akarta hagyni. – De igazán értékelném, ha őszinte lenne hozzám… ha elmondaná az igazat. Ezért segítek, ezért engedélyezem, hogy beszélhessen a feleségével. Szeretne magával találkozni. Ezért hozták vissza, Gary. A felesége nagyon szereti magát. Szerelmes magába.

– Mit mondott?

– Sok mindent.

Amikor Lewingdon megint megtagadta, hogy aláírja a jogairól szóló ismertetőt, a nyomozó azt mondta: – Nem kell aláírnia, ha nem akarja. De én a következőt mondom magának. A felesége elmesélte nekünk a .22-kaliberes gyilkosságot és a rokonról is…

– Jó Isten! – Lewingdon rájuk meredt, aztán sírni kezdett.

Néhány másodperccel később Steckman úgy döntött, Delaine Lewingdon beléphet a vallatószobába. Az asszony kikérdezése során Steckman rájött, hogy a házastársak közötti viszonyban Delaine a domináló személy. Ha az asszony akarja, akkor Gary beszélni fog és bevádolja a bátyját.

Delaine belépett a kis szobába, könnyesen rámosolygott a férjére s megkérdezte, megcsókolhatja-e. Mikor Womeldorf azt felelte, persze, semmi akadálya, az asszony Gary karjaiba vetette magát, és sírva-hüppögve mondta: – Drágám, szeretlek!

A nyomozók egy percre magára hagyták a házaspárt, a beszélgetésüket azért a mikrofon felerősítette.

Az asszony suttogva kérdezte: – Mondtál valamit a rendőrségnek énrólam? Vádolni fognak engem is valamivel?

– Sosem mondtam rólad semmit – súgta vissza a férfi.

Delaine Gary ölében ült, amikor a detektívek beléptek a szobába, s a férjét csókolgatta. Aztán felállt, lesimította a szoknyáját, és leült a mellette levő székbe.

McMenemy megint elővette a jogok ismeretéről szóló formanyomtatványt. – A felesége előtt csináljuk. Beszéltünk a feleségével, és biztos, hogy a felesége mindent elmond magának, amire csak kíváncsi… miről beszéltek például Steckman őrmesterrel. De mielőtt még bármit kérdeznénk…

– Ez az egész csak formaság – tette hozzá Womeldorf. – Maga is tudja.

– Adja ide a tollát… – szólalt meg végül Gary. –Na, adja ide!

Delaine megjegyezte: – Először fel kell olvasni, Gary!

Mikor felolvasták a nyomtatványt és Gary aláírta a nevét, McMenemy észrevette, hogy Delaine reszket. – Rosszul érzi magát, asszonyom?

– Kapják el a sógoromat!

– Hogyan?

– Csak kapják el a sógoromat!

– De miért akarja, hogy elkapjuk?

– Mert ő az oka ennek az egésznek!

McMenemy tudta, hogy Steckman figyel, arra vár, hogy Gary bevádolja a bátyját, ezért tovább faggatta. – De miért ő az oka, Gary? Meg tudja mondani? Ő vette rá magát? Megfenyegette?

– Igen, ő találta ki az egészet.

– Ő tervezte el?

– Mindketten, benne voltunk.

– Hívhatok a férjemnek egy ügyvédet?

Gary vállat vont: – Az sem sokat számít.

– Még most is félsz Charlestól s nem mondod el az igazat – érvelt az asszony.

– Charlesra nekünk lesz gondunk ezentúl – mondta McMenemy. – Efelől nyugodtak lehetnek. Nem létezik, hogy Charles árthasson Garynek.

– Itt benn nem tud bántani – bólintott Gary.

– Nem – vágott vissza az asszony. – De engem és a gyerekeket azért még bánthat!

– Volt már rólam valami a hírekben? – kérdezte Gary.

– Semmi – válaszolt a nyomozó.

– De igen! – csapott le megint Delaine. – Ma délután. Magam is így tudtam meg, mivel vádolják tulajdonképpen, és hogy kit vádolnak, mert különben senki nem mondott semmit.

– Ha ez már szerepelt a hírekben, akkor jobb lesz, ha elkezdenek rádiózni, mert…

– És elkapják Charlest – vágott közbe Delaine. –Mert meglóg.

– Nemcsak hogy meglóg – tódította Gary –, de pokoli nehéz lesz utána elkapni. És rajta kívül esetleg mások is meghalnak közben.

– Ilyen nehéz fiú a bátyja?

– Igen – vágta rá Delaine.

– Oké – Womeldorf előrehajolt ültében. – Fegyver van nála?

– Igen.

– Milyen? – kérdezte a nyomozó.

– Nincs idő hülyéskedni – sürgette a másik. Gary egy pillanatra elgondolkozott, két kezét összedörzsölte az arca előtt. – Egy Struger – bökte ki végül, összekombinálva a fegyver nevét alkotó két szót. – Az, amit keresnek.

– Egy micsoda? – kérdezte McMenemy. – Az a Stoeger Luger, amelyik a .22-kaliberes gyilkosságokban szerepelt?

Gary azt felelte, igen. Figyelmeztette őket. Charles azt mondta, őt élve nem kapják el, utána részletesen elmesélte, milyen fegyverei vannak a bátyjának, s mit hol találnak a házában.

– Rendben – bólintott McMenemy. – Most szeretnék szépen, időrendben sorba menni a gyilkosságokon.

– Akkor kezdjük a newarki üggyel – javasolta Womeldorf. – Ez volt az első esetük?

– Igen – bólintott Gary. – Az első…

– Elnézést – szólt közbe most Delaine. – Azt hittem, tegnap már nagyjából mindent elmondott a férjem. A másik rendőrtiszt így közölte velem.

Steckman nagyon figyelt – most viszont elmosolyodott, ahogy ezt hallotta. A kis ravaszdi Delaine, máris fedezi magát, úgy tesz, mint akit becsaptak a nyomozók, hogy Gary ne vegye észre, önként köpött be mindent.

– Egy másik gyilkosságról beszéltünk akkor, asszonyom – válaszolt McMenemy, Gary vallomására utalva az Annick-féle ügyben. –De most magának… Szóval, most kizárólag Garyval beszélek, rendben van?

Az asszony bólintott és a földre bámult.

Gary Lewingdon pedig elmesélte, hogyan végeztek Karen Dodrill-lal és Joyce Vermillionnal a Forker's Café parkolójában, Newarkban. Péntek lehetett, vagy talán szombat este, december 10., pontosan egy évvel ezelőtt, ugyanezen a napon. Minden gyilkosságuk hétvégi napra esett, mert hét közben Charles dolgozott. Az indítóok mindig a pénz volt. A két nőnél csak harminckét dollárt találtak.

Amikor a McCann-féle ügyre került sor – az volt a következő –, Gary úgy idézte fel az eseményeket, hogy a bátyjával háromszor is kinn járt két héten belül a háznál terepszemlét tartani. Február 12-én, a gyilkosság éjszakáján egy közeli, hóval borított, üres telken hagyták a kocsijukat, olyan messze az úttól, hogy nem vette észre senki sem. Csizmát viseltek, az arcukon símaszkot, és nehéz dzsekit kapucnival. Tudták, hogy McCann anyja a házban van – az előző két alkalommal már látták az ablakon keresztül az asszonyt benn tévézni. Gary elvágta a telefonvonalat, közben Charles egy feszítővassal a fából készült oldalajtót vette kezelésbe.

– Nem hallották meg a zajt? – kérdezte McMenemy.

– Nem, Charles ügyesen csinálta – mondta Gary. – Csöndesen… nagyon csöndesen, egészen az utolsó pillanatig, de akkor tudta, hogy zajt fog ütni… és akkor a kezembe nyomta a pisztolyát.

– Milyen pisztoly volt az?

– A Stoeger. Amikor az ajtó kipattant, én bementem és rálőttem a nőre. Egyszer nem találtam el, ez az a lyuk az elülső ablakon. Aztán a karját lőttem meg. Azt hiszem, valahol másutt is meglőttem, de nem mélyen, mire felém indult, aztán összeesett.

– Aztán mi történt?

– Charles átvette a pisztolyt, betöltött egy új sorozatot és fejbe lőtte az öregasszonyt kétszer-háromszor.

Gary elmondta, hogyan kutatták át a házat, biztosak akartak lenni, hogy más nem tartózkodik ott; találtak némi pénzt a fiókokban, az öregasszony kézitáskájában, a konyhaszekrényben – nem siettek, tudták, még sokáig kell várniuk McCannre. Gary részletesen leírta a bútorokat, a szobákat, meg hogy mit csináltak, míg várakoztak. Gary a hátsó ablaknál figyelt, látta, amint két kocsi közeledik az úton.

– Miért kettő? – kérdezte McMenemy.

– McCanné és a táncosnőé.

– Oké, tehát maga ott ül, figyel. Mit lát onnan?

– Látom a két autót közeledni. Lassítanak. Ilyen hajnali órán – már majdnem négyre jár – biztos, hogy ide fordulnak be. Charles az utca felőli hálószoba ablakban őrködik. Ő is látja… befordulnak. Most már majdnem biztos, hogy ők azok. Mi kimegyünk a konyhaajtón át a garázshoz… ott várjuk, hogy bejöjjenek. McCann bevezet a garázsba, de azt nem tudjuk, vajon a táncosnő is bejön-e vagy nem. Azt sem tudom, becsukja-e a garázsajtót. De Charles készen áll. Kinyitom az ajtót, közben hallom, valaki a másik oldalon a szúnyoghálós ajtóval babrál. A kezem rajta a kilincsen.

– Maga lépett ki elsőnek?

– Nem, Charles volt az. Kinyitom az ajtót és hátralépek. Charles lő azonnal… eltalálja a lányt… Egyre csak lő, mert lány megpróbál oldalra kúszni… Nagyon sikoltozik…

Én kétszer lövök McCannre, hogy ne tudjon kiszökni a nyitott garázsajtón át. Megpróbálok egész testemmel átkerülni a kocsi másik oldalára, mert McCann még mindig a vezetőülés oldalán áll. Próbálok gyorsan átkerülni a másik oldalra, nehogy kijusson a nyitott garázsból, de már túl közel vagyok a garázsajtóhoz, nem akarok megint lőni.

Mindkét pisztolyra hangtompítót szereltek, mondta Gary, de attól félt, hogy az ő .38-kaliberesén a tompító nem fojtotta el eléggé a hangot.

– És McCann egyszerre csak kimegy az ajtón… megy körbe… már ott van a ház előtt… megy kifelé a kocsifeljárón… és Charles-nak csak két tölténye maradt a sorozatból, miután a lánnyal végzett. Követi McCannt… kimegy ő is a garázsból, és két lövést ad le McCann hátába. Charles új sorozatot tölt be, aztán visszacipeljük Mickeyt és lecsukjuk a garázs ajtaját. Mickey még mindig él. Könyörög:

– Ne ölj meg! – De Charles beléereszt még egy teljes tárat.

A vezetőülés mögött, újságok közé rejtve kétezer dollárt találtak – ezt a bárból hozták el készpénz formájában. Amikor először végigkutatták Mickey testét, nem találtak nála semmit, de másodjára Gary valami kidudorodást érzett a vádlijánál, és meg is találták a pénzt, amit a térdzoknijába rejtett – ötezer-nyolcszáz dollárt.

Lehúzták a táncosnő csizmáját is, s kinyitották a nadrágját. Gary úgy emlékezik, látta a fényes selyem színpadi bugyiját. Mikor a nyomozók megkérdezték, miért kellett a csizmáját levenni, csak annyit válaszolt: – Kikutattuk.

A két testvért kizárólag a pénz érdekelte – kábítószer vagy ékszer nem jelentett számukra izgalmat.

Miután a McCann-féle gyilkossággal végeztek, Gary ugyanilyen részletesen beszámolt a többi emberölésről is. Mikor megkérdezték, miért kellett mindenkit megölni, egyszerűen csak a vállát rándította:

– Tanúkra nincs szükség.

Két és fél órája tartott már Gary Lewingdon kihallgatása, amikor Steckman úgy döntött, megvan végre, amire várt. Gary megerősítette Delaine állításait, s vastagon bemártotta a bátyját a .22-kaliberes gyilkosságok dolgába.

Steckman felhívta a közúti rendőrség garázsában várakozó embereit. – Oké, megvan az „alapos gyanú” – közölte velük. – Tartóztassák le Thaddeus Charles Lewingdont és hozzák be kihallgatásra.

– Mielőtt letette volna a kagylót, még hozzátette: – A testvére szerint a fickónál fegyver van, valószínűleg támadni fog. Legyenek óvatosak!

3

 

Miután Steckman kiadta az utasítást, hat autó – mindegyikben legalább két rendőrrel – megindult Thaddeus Charles Lewingdon glenfordi házához. A Licking megyei seriff, Max Marston már előzőleg utasította az irodájában ügyeletet ellátó őrmestert, hogy legyen készenlétben, várja a további utasításokat. Amikor Steckman kiadta az engedélyt az akció megkezdésére, Marston seriff máris hívta az őrmestert s megkérte, pontban tíz óra negyvenkor hívja fel Lewingdont telefonon. Az őrmester feladata volt közölni a gyanúsítottal, hogy a házat körülvették, s felszólítani, hogy feltartott kézzel jöjjön ki.

Mikor az őrmester odatelefonált a Lewingdon-házba s megkérdezte, otthon van-e Charles, egy férfihang azt válaszolta: – Az beszél.

– Akkor figyeljen kérem nagyon… de tényleg nagyon, és tegye pontosan azt, amit mondok. A házát körülvette a rendőrség. Arra kérem, menjen az ajtóhoz és adja meg magát.

Most hosszú hallgatás következett, aztán Charles Lewingdon megszólalt: – Nincs rajtam sem cipő, sem kabát. Felöltözhetek?

– Igen, de jöjjön vissza azonnal a telefonhoz, hogy tisztázni tudjuk a további utasításokat.

Néhány másodperc múlva Lewingdon visszajött. – Oké, a hátsó ajtón megyek majd ki. Kisétált a tornácra, kezét a fejére téve.

– Miről van szó? – kérdezte hangosan.

Marston seriff közelített hozzá elsőnek, közölte, hogy letartóztatja, s felszólította, tárja szét a karját és lábát, majd végigtapogatta a férfit. – Ürítse ki a zsebeit, s a tartalmát tegye le a földre.

Lewingdon úgy tett, ahogyan mondták. – Miért tartóztatnak le?

Marston megbilincselte, és Bob Litzinger a columbusi rendőrségtől azt mondta: – Gyilkosságért… Franklin, Fairfield és Licking megyében elkövetett emberölésekért.

Ezzel Litzinger beterelte Lewingdont a járőrkocsiba, s egy Licking megyei ügyész jelenlétében, aki már valamivel előbb csatlakozott a társasághoz, felolvasta a Lewingdont megillető jogokat.

– Megmondaná esetleg azt is, kit öltem meg? –kérdezte a férfi.

– A kapitányságon majd erről is beszélünk – mondta Litzinger.

Majdnem éjfél volt, mire a nyomozók előállították foglyukat a központi rendőrkapitányságon Columbusban. Litzinger máris ment jelentést tenni Steckmannek, közben Sorrell levette Thaddeusról a kézibilincset, Cupp pedig felolvasta ismét a foglyot megillető jogokat.

– Most elárulják végre, kit öltem meg? – kérdezte az idősebbik Lewingdon.

– A testvére vádolta be – közölte Cupp –, méghozzá azzal, hogy része van a .22-kaliberes gyilkosságsorozatban.

Charles az arcát dörzsölgette az öklével. – Nem tudom, miről beszél.

– Hát, Gary most éppen erről mesél, nem is keveset – szólt közbe Sorrell.

– Hol?

– Itt, ezen az emeleten mondta Cupp. – Az egyik kihallgatószobában van, két megyei nyomozó társaságában, és teljes beismerő vallomást tesz a .22-kaliberes gyilkosságokban való részvételéről.

– Nem hiszek magának.

Sorrell öklével az asztalra vágott. – Nézze, mi itt nem fogunk hazudni magának, Charlie. Ha van valami, amit nem tudunk, akkor azt mondjuk, hogy nem tudjuk. De hazudni nem fogunk.

Charles egyik rendőrről a másikra pillantgatott, látszott rajta, töpreng.

– Hallhatnám ezt a bizonyos vallomást?

– Tulajdonképpen miért ne? – bólintott rá Sorrell –, de azért hadd kérdezzem meg a főnökömtől.

Miután Steckmantől engedélyt kapott, Charlest bevezették a gyilkossági csoport szobájába, ahol Gary vallomását magnóra rögzítették. A szekrénybe rejtett készülékről hallhatták Steve Martin és Tony Rich hangját (ők vették át a kihallgatás vezetését a seriff embereitől), amint azokról a fegyverekről faggatják Garyt, amiket a bátyjával együtt lopott a Western Auto Store-ból egy évvel ezelőtt. A hiányjegyzéken nyolc fegyvert tüntettek fel, de Gary csak héttel tudott elszámolni.

Miután a fegyverek listáját kiegészítették, Tony Rich megkérdezte Garyt, szerinte Charles bosszúra készül-e, ha majd túl lesznek az ügyön. – Gondolja, hogy megölné magát?

– Igen, ha módja lenne rá, megölne.

– Hajlandó lesz a bátyja ellen vallomást tenni a bíróságon?

– Igen.

– Fél?

– Hát, idegesít a dolog.

– És a felesége? Mit gondol, a felesége vallomást tenne Charles ellen?

– Igen, nagyon fél tőle.

– Erre van is oka – mondta Rich nyomozó. – No és mi van a többiekkel, Gary? Tényleg maga nyírt ki valakit ezek közül?

– Nem – válaszolt Gary. – Csak Annicket öltem meg én, senki mást…

– Ismeri Claudia Yaskót? – kérdezte Rich.

– Nem ismerem.

– A felesége sem ismeri?

– Megkérdeztem tőle, de nem ismeri.

– No és mi van Charles feleségével? Tudta, mi történik?

– Nem.

– Miért nem bízott meg benne a férje?

Gary egy pillanatig hallgatott. – Van maguk között déli farmer?

Mikor a rendőrök azt felelték, nincs, akkor folytatta. – Hát ez az asszony egy két elemit végzett déli farmerlány. Nagyon vallásos.

Martin megkérdezte: – Gondolja, ha Charlie beszélt volna ezekről a dolgokról, akkor a nő rögtön…

– Rögtön köpött volna – vágta rá Gary.

Charles Lewingdon intenzíven figyelt vagy tíz percen át arra, amiket a testvére mondott, aztán közölte, eleget hallott. Sorrell és Cupp visszavitte az irodába, megkérdezték, kíván-e ezek után valamit mondani.

– Jó lesz, ha sok papírt és ceruzát hoznak ide – mondta Charles –, mert sokáig fog tartani ez a beszélgetés.

Hajnali nulla óra tizenhárom perckor Charles Lewingdon aláírta az alkotmányos jogait ismertető nyomtatványt, és a következő három és fél órában szinte öntötte magából a kilenc gyilkosság részleteit. Az utolsóhoz – a tizedikhez – semmi köze, állította. Azt Gary egyedül csinálta.

Amikor a McCann-féle ügyről kérdezték, elmondta, hogy kétszer járt kinn a háznál ellenőrizni a környéket. A második látogatásnál már úgy döntöttek, végeznek Mickeyvel, de Mickey gyorsan behajtott a garázsba, s a garázsajtó becsukódott, még mielőtt odaértek – volna.

– Hol hagyták az autójukat? – kérdezte Sorrell.

– Mindig másutt. Pont ott, ahol a McCann-házhoz vezető út indul, van egy faiskola vagy valami kertészetféle. Harmadjára ott parkoltunk.

– Ez akkor volt, mikor bedöglött a kocsi? – kérdezte Cupp.

– Igen, odaértünk, és gyalog mentünk az utcán, egészen a kocsifeljáróig, aztán a ház mögé. Aztán hogy is volt… lássuk csak… nem akartunk lábnyomokat hagyni a friss hóban, mert tudtuk, ha a kocsi fényszórója majd rávilágít, rögtön észreveszik.

– Hogy tudtak mégis bemenni a házba nyom nélkül? – kérdezte Sorrell.

Charles elmosolyodott. – Pontosan a ház előtt bokrok vannak. Nohát, a bokrok meg a ház között ilyen magasan áll a hó – ezzel karját széttárva vagy másfél lábnyi magasságot mutatott. – Hát itt mentünk keresztül. Átugrottunk a hópadkán, mert az egyetlen hótól megtisztogatott út a garázshoz vezető feljáró volt.

Charles vázlatos alaprajzot készített a házról, hogy a rendőrök jobban megérthessék, hogyan zajlottak az események a McCann-házban. Az öregasszonyról szólva azt mondta: – A Luger csöndesebb volt, ezért Gary azt akarta használni. Az öregasszony idejött, meglátta Garyt, hátrált… Itt lőttük le. Mikor ideértem… hátrált idáig, és a kandalló előtt a földre esett.

Christine Herdman haláláról ennyit mondott: – A lány a hűtőgépnek támaszkodott, úgy visított. Mondtam neki, hallgasson el. De nem fogta be a száját, tehát megöltem…

Mickey McCann megölését teljesen egybehangzóan mondta el Gary beszámolójával, egyetlen részlet kivételével. – Azt mondtam Garynek, (Mickey) még mindig él. Ezért Gary kivette a kezemből a .22-kaliberest és lőtt – az álla mögé matatott –, egyenesen ide.

Miközben Charles részletezte az emberöléseket, időről időre megállt, megkérdezte, minden egybevág-e azzal, amit az öccse mondott. Valamiért fontos volt számára, hogy a két beszámoló egybevágjon.

Amikor Sorrell nyomozó a Stoeger Luger rejtekhelyéről faggatta, Charles csak mosolygott. – Húsz évig kutathatnak a házamban, akkor sem találják meg. – Végül elárulta, hogy a zöld, szerszámos utánfutójában van elrejtve, sőt még azt is aláírta, hogy beleegyezik az utánfutó és a Ford kisteherautó átkutatásába.

Sorrell és Cupp hajnali négykor végzett Charles kihallgatásával – ekkor Tony Rich és Steve Martin (akik közben befejezték Gary kihallgatását) átvették Charlest, s még egy órán keresztül kérdéseket tettek föl a seriff nevében. Tudni akarták például, hogyan ment vissza az autóhoz Charles és Gary miután elhagyták a McCann-házat. – Egyszerűen végigsétáltak megint az utcán a kocsiig? – kérdezte Martin nyomozó.

– Igen.

– És nem féltek, hogy valaki meglátja magukat hajnalban?

– Nem nagyon – vonta meg a vállát Charles –, amilyen késő és hideg volt. Elmondása szerint erősen havazott, amikor hajnali öt felé elhagyták a házat s Garyékhoz indultak.

Delaine, vallotta a báty, részletes információkkal szolgált Mickey házáról. Amikor hazamentek és beszámoltak az asszonynak a gyilkosságokról, „olyan boldog volt, nem lehetett bírni vele”.

Rich és Martin Thaddeus Charlest a Franklin megyei börtönbe kísérte hétfőn, hajnali ötkor; pár órával később Garyt és Charlest a megyei bíróság elé idézték, megvádolták gyilkossággal, és óvadék ellenében sem helyezték őket szabadlábra.

A columbusi rendőrfőnök, dicsérve az elvégzett munkát és felemlítve rendőrség eredményeit, úgy nyilatkozott, hogy „ez volt a legjelentősebb letartóztatás a columbusi rendőrség történetében”!

De egyéb bűnüldöző szervek – beleértve a Seriff Hivatalt – egyáltalán nem vélték úgy, hogy valami remek munkát végzett a rendőrség ebben az ügyben. Mint Howard Champ megfogalmazta: a .22-kaliberes gyilkosok letartóztatása tisztán a szerencse műve volt.

 

Azon a délutánon, amikor a Lewingdon fivéreket letartóztatták, telefoncsöngés riasztotta Claudiát mély álmából. A Disznós éppen úton volt, Indianába és Illinoisba szállított malacokat. Claudia egyedül lakott a German Village-beli rejtekhelyen.

Mostanában már a telefont sem vette fel, attól félt, a gyilkosok esetleg felhívják, s megtudják, hogy otthon van. Érezte persze, hogy ez butaság, a száma titkos, mégis, a félelem annyira állandó és erős volt, hogy eszébe idézte dr. Stinson bíróságon mondott szavait: mindenre kiterjedő nyugtalanság – pánikos félelmi rohamok.

Most azonban – félálomban – felvette a kagylót és valamit belemotyogott. Hosszú hallgatás következett, valaki súlyosan lélegzett a vonal másik végén.

Végül egy női hang azt suttogta: – Jobb lesz, ha eltűnsz Columbusból. Sőt Ohióból is.

– Miért? – kérdezte Claudia s egyszerre teljesen éber lett.

– Olvasd el az újságokat! Letartóztatták a .22-kaliberes gyilkosokat. Ugye, nem akarsz vallomást tenni a tárgyalásukon?

Claudia most már sikoltotta a kagylóba: – Ki maga?

– Ugye, milyen borzasztó, ami azzal a táncosnővel történt Daytonban, akit lelőttek, aztán begyömöszöltek egy kocsi csomagtartójába s meggyújtották?

– Miért hívott?

– Igen, borzalmas, ami vele történt. De túl sokat beszélt.

– Kérem, kicsoda…?

A telefonáló válasz nélkül letette. Claudia először a kagylóra bámult, aztán az ágyra hajította, mintha égetné a kezét.

Egyrészről örült, hogy a gyilkosokat elkapták, másrészről pánikba esett, mert most a gyilkosok azt hiszik, azonosítani tudja őket. És ezeknek az embereknek vannak barátaik, rokonaik, mindenféle kapcsolataik, akik igenis megtalálják őt – meg is ölhetik.

Annyira remegett egész testében, hogy bele kellett kapaszkodnia az ágytámlába.

Ha megtudták a titkos telefonszámát, akkor a címét is megtalálják hamarosan. Talán most is figyelik, arra várnak, hogy kimenjen a lakásából vásárolni, mondjuk élelmiszert… De mégsem… a .22-kaliberes gyilkosok otthon végeztek áldozataikkal.

Claudia, minden erejét összeszedve, odatolta a piperés komódot az ajtó elé, azzal barikádozta el magát, közben könnyek folytak végig az arcán. Egész éjjel ébren virrasztott, imádkozott és sírdogált.

Tizenegy

1

 

1978. december l-jén reggel a Citizen-Journal már hatalmas szalagcímmel jelentette Gary letartóztatását a címlapon:

 

FÉRFIT VÁDOLNAK A LÉGIÓS HALÁLÁVAL

 

Garyt ugyanis egyelőre csak az Annick-féle gyilkossággal vádolták, noha megemlítették, hogy valószínűleg részt vett az egész gyilkosságsorozatban. Az újság fényképeket nem közölt.

A délután megjelenő Dispatch újabb fordulatokat ismertetett:

 

KÉT TESTVÉRT VÁDOLNAK A .22-KALIBERES GYILKOSSÁGOKKAL

 

A címlap nagy fotója az igen szelíd külsejű, kezén-lábán megbilincselt Garyt mutatta, a seriff embereinek őrizetében – egy kisméretű közelkép, ugyanide beillesztve, a sötét ábrázatú Thaddeus Charlest.

December 14-én a Franklin megyei esküdtszék húsz pontban vádolta meg Garyt és tizenhét esetben Thaddeust – minden vádpont a .22-kaliberes gyilkosságokhoz kapcsolódott.

 

A Columbus Dispatch december 12-én cikket közölt Delaine Lewingdonról, Mickey McCann hajdani táncosnőjéről, de a cikk szerzője az informátor nevét nem adta ki. Mindössze annyit említ, hogy „McCann egyik régi barátnője és alkalmazottja szerint… aki azt kérte, nevét ne hozzuk nyilvánosságra, mert fél a megtorlástól… McCann azért mondott fel Mrs. Grummannak, mert kikezdett a vendégekkel.”

December 14-én a Dispatch megnevezte az informátort is.

 

A TÁNCOSNŐ NEVE MÁR SZEREPELT A SERIFF KORÁBBI LISTÁJÁN

 

Gary Lewingdon több ízben férjezett nejének, Delaine-nek a neve szerepelt azoknak a személyeknek a listáján, akik esetleg bosszút forraltak Robert „Mickey” McCann ellen – ő volt a .22-kaliberes gyilkosságok tíz áldozatának egyike. A listát a seriff nyomozói állították össze, mondta Mary Slatzer, aki valaha bizalmas ismerőse és alkalmazottja volt a Sullivant Avenue-n levő éjszakai mulatóhely tulajdonosának. A Seriff Hivatal nyomozói egyelőre nem adnak semmiféle felvilágosítást erről a bizonyos listáról, s ragaszkodnak ahhoz, hogy sosem hallgatták ki Delaine Lewingdont, aki ezenkívül még a Dee Grumman néven is ismeretes. Mary Slatzer Robert Slatzer lánya, aki a Franklin megyei seriff beosztottja volt helyettes rendőri minőségben. …Slatzer az egy évig tartó nyomozás során információkkal látta el a Dispatch szerkesztőségét, a columbusi rendőrséget és a seriff hivatalát… Mrs. Lewingdon jelenleg a columbusi rendőrség védőőrizetében van.

 

Amikor Tony Rich nyomozó elolvasta a cikket arról, hogy Delaine Lewingdon neve szerepelt azon a bizonyos McCann-féle listán, nagyon begurult. Hiszen Slatzerrel végignézték a névsort, s az egyetlen név, ami kicsit is emlékeztetett erre, D. Greenman volt. Hogyan kapcsolhatta volna össze Greenmant azzal a Dee Grummannal, akit Paul Short hallgatott ki tavaly júliusban?

De leginkább az bosszantotta, hogy miután Steve Martin meg ő meghallgatta a magnószalagra rögzített beszélgetést Short irodájában, mindketten azt mondták, beszélni akarnak ezzel a nővel. Igaz, Short közölte, Mrs. Grumman nem óhajt érintkezésbe kerülni a Franklin megyei seriff hivatalával, sem a columbusi rendőrséggel, mert egyszer már „kicsesztek vele”, de azért Rich mindenképpen ellenőrizni akarta a nő által mondottakat.

Sokszor próbálta elérni telefonon Kirkersville-ben, ám vagy fel sem vették a kagylót, vagy aki felvette, azt válaszolta, hogy ilyen nevű személy nem lakik ott. Mikor megkérte Berkemer seriffet, nézzen utána a nőnek, a seriff azt felelte, hagyják a csudába az egészet, ugyanis, ha ez az asszony Paul Shorttal tárgyalt, akkor az ügy Licking megyénél van, és ő igazán nem akar nézeteltérést a két megye bűnüldöző hatóságai között.

Még ezen a napon a Citizen-Journal háttéranyagot közölt a gyilkosok családjáról:

 

A „TARTÓZKODÓ” LEWINGDONOK CSALÁDFÁJA

 

Már évekkel ezelőtt megkezdődött a távoli vidéken élő, meglehetősén visszahúzódónak ismert Lewingdon család balszerencse-sorozata, jóval azelőtt, hogy a két Lewingdon fivért letartóztatták a .22-kaliberes gyilkosságok miatt. A család több más tagja ellen indult már eljárás fegyveres rablás, nemi erőszak, emberrablás, gondatlanságból okozott emberölés s hasonlók miatt, mondta ifj. Joseph Lewingdon, az unokaöcs. De a Lewingdonok minden bajt együtt vészelnek át, összetartanak, állította az ifjabb Lewingdon. – Ha valakit megtámadnak közülünk, a család a védelmére siet. Ha én megsérülnék az utcán, a nővérem mindjárt ott teremne – állítja Joseph. –Ott lennének mindannyian…

 

Azon a délutánon Claudia telefonja negyed ötkor megszólalt. – Ajánlatom van a számodra, aranyom – mondta egy női hang. – Elmész szépen Columbusból, mondjuk Daytonba vagy Chicagóba, s minden költségedet kifizetjük. El kell innen tűnnöd, édes, méghozzá nagyon gyorsan.

De a vonal már megszakadt.

 

Január 26-án kezdte meg a Citizen-Journal a kétrészes újságcikk közlését, mely a fivérek családi hátterét tárta föl. Az újság címlapján vastag betűs cím:

 

LEWINGDONÉK

MAGÁNYOS FARKASOK VOLTAK

– AVAGY A KÉT FIVÉR TÖRTÉNETE

 

Egy gyermekkori játszótárs azt mesélte Thaddeus-ról: – Olyan szép szeme volt. Csöndes gyereknek ismertem, finom, majdnemhogy törékeny alkatú volt. Gary egyik gyerekkori barátja így vall: – Gary meglehetősen halk, visszahúzódó fiú volt, igazán nem számított barátságos srácnak.

Az anyakönyvi bejegyzések szerint a Lewingdon-ősök „valamikor a XIX. század elején”, Angliából vándoroltak be az Egyesült Államokba; az egyik ősük az északiak oldalán harcolt a polgárháborúban.

Thaddeus a Szent Tamásról elnevezett egyházi iskolába járt, Gary a templomi kórusban énekelt. –Thaddeus elég jól tanult, többnyire négyeseket kapott, de aztán az utolsó két évben romlani kezdtek a jegyei, majd ki is maradt az iskolából. Egyre több hármasa lett, végül két elégtelenje is. Miután abbahagyta a középiskolát, belépett a hadseregbe. Mintegy hat hónapi szolgálat után azonban, fegyelemsértés miatt – engedély nélküli eltávozás – elbocsátották a hadsereg kötelékéből.

Thaddeus ezek után néhány évre Chicagóba költözött. Gary a légierőhöz csatlakozott 1958-ban, és 1962-ben szerelték le. Amikor hazatért Columbusba, nem sokkal később meghalt az apjuk.

Ugyanebben a lapszámban a vastag betűs címlapi hírfej alatt a Citizen-Journal exkluzív interjút közölt Delaine Lewingdonnal:

 

GYANÚSÍTOTTJÁNAK FELESÉGE

– MRS. GARY LEWINGDON SZTORIJA

 

Delaine azt mondta az újságíróknak, szerinte McCannt, az anyját és Christine Herdmant bérgyilkosok ölték meg, s ugyanez történt a két másik nővel is a newarki Forker's Café előtt. E két nő halála szintén kábítószer-kereskedelemmel volt kapcsolatos, magyarázta Mrs. Lewingdon, és a Cincinnati csoport – McCann ellenségei – fizette a bérgyilkosokat.

Delaine közölte az újságírókkal, hogy múlt nyáron már szólt a Kirkersville-i rendőrségnek és Short hadnagynak, hogy a sógora benne van a .22-es kaliberű gyilkosságsorozatban. A columbusi rendőrségnek vagy a Franklin megyei seriff embereinek nem mondta el ugyanezt, mert bennük nem bízott.

Amikor hozzákezdtek a tárgyalási sorrend és helyszín megállapításához, a fivérek ügye tüstént akadozni kezdett a bürokrácia útvesztőiben és a politika hatalmi harcában. A columbusi ügyészség azt akarta, hogy Columbusban legyen a tárgyalás, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Franklin megye területén nem lesznek képesek elfogulatlan esküdteket találni.

A kirendelt védő, James Kura Gary védelmét volt hivatva ellátni: a bíróság úgy ítélte meg, ha mindkét fivért ugyanő védené, az érdekellentétekhez vezetne, ezért a bíró másik védőt rendelt ki Thaddeus képviseletére, Gary Tyackot.

Thaddeus ügyének tárgyalása Garyé előtt kezdődhetett – Tyack védőügyvéd azért harcolt, hogy az első három gyilkosság tárgyalását kimozdítsák Franklin megyéből, mert itt máris túl nagy nyilvánosságot kapott az ügy. Beadványa meghallgatást nyert, s ennek következtében Jenkin Jones, Joyce Vermillion és Karen Dodrill meggyilkolásának tárgyalását áthelyezték az ohiói Newarkba, kezdési időpontnak 1979. január 29-ét jelölték meg. (Fields tiszteletes Fairfield megyében történt meggyilkolása, illetve másik öt gyilkosságban való részvétel Franklin megyében – vagyis a McCann és Martins-féle ügyek tárgyalása későbbi időpontra maradt.)

Tyack ügyvéd családjában egész sor jó nevű védő, sőt még egy bíró is előfordult. Dinamikus, fiatal ember lévén azt is elintézte, hogy a bíróság kötelezze a Franklin megyei ügyészséget, minden bizonyítékot adjon át a védelem számára. Különösen az az információ izgatta, melyet márciusban prezentáltak az esküdtbíróságnak, s mely alapján vád alá helyezték Novatneyt, Politist és Yaskót. Tyack nem hagyott kétséget afelől, hogy védence vallomását majd Claudia vallomásával támadja meg.

Január 29-én Ned Stout, aki a Dispatch számára tudósított a tárgyalóteremből, ezt írta:

 

MEGKEZDŐDÖTT

TÁRGYALÁSA

 

A Dispatch értesülése szerint Tyack védő Miss Yaskót is meg akarja idéztetni… Miss Yasko azonban nem érzi biztonságban magát, mivel rendszeres zaklatásnak van kitéve, mióta a neve ismertté vált. Miss Yaskóról barátai azt állítják, hogy nem sok sikerrel próbálja lelki és szellemi egyensúlyát visszaszerezni. Nem árulta el German Village-beli lakáscímét, s barátai véleménye szerint, idegállapotára hivatkozva, nem lesz hajlandó Newarkban tanúként vallomást tenni a bíróság előtt.

 

Thaddeus newarki tárgyalása tehát január 29-én kezdődött, de az esküdtek kiválasztása máris késett. Tyack védőügyvéd ugyanis szembeszállt a Licking megyei ügyésszel, David Lighttiserrel, és több időt követelt az ügy áttekintésére, mivel a Dispatch téves sztorit jelentetett meg arról, hogy Gary Lewingdonnak szándékában áll vádalkut kötni, s ennek fejében bűnösnek vallani magát.

Február 8-án végre kiválasztották az esküdteket: nyolc nőt és négy férfit; figyelmeztették őket, hogy az áldozatokról készült sokkoló felvételeket is meg kell majd nézniük, ezen kívül Thaddeus Lewingdon vallomásában „csúnya” szavak is előfordulnak.

A seriff járőr kocsijával mentek a Forker's Café elé, ahol 1977. december tizedikének hajnalán Joyce Vermillion és Karen Dodrill életét kioltották, azután elautóztak Jenkin T. Jones most már bedeszkázott ablakú házához, itt lőtték le a hetvenhét éves férfit 1978. április 8-án. Thaddeus az egyik járőrkocsi hátsó ülésén foglalt helyet, de ki sem szállt a kocsiból.

Dávid Lighttiser ügyész nyitóbeszédében elborzasztó képet festett a gyilkosságokról. Leírta a holttesteket, részletezte valamennyi sérülést. Joyce Vermillion a bal mellkasába kapott golyókat, a bal vállába, a fejébe, és az arcát is átlyuggatták. Karen Dodrill bal melle sérült meg, a gyomra és az arca több helyen is. Jonest többször fejbe és hátba lőtték.

Mrs. Doris Williams, Jenkin Jones lánya azt vallotta, hogy férjével együtt, esti szórakozásukból jövet tértek be a házba hajnali egy óra körül. Amikor beléptünk, mondta, a lámpák égtek, minden ajtó tárva-nyitva, a kiskutyáink meg világgá mentek.

A hálószobai ajtó közelében, a földön lelt rá az apja holttestére. Mint mondta, a nadrágját lehúzták, egészen bokáig.

Később Larry Vermilliont szólították a tanúk emelvényére; ő azt vallotta, hogy a felesége általában hetente három éjszakát dolgozott, hajnali fél háromig, akkor zártak, s ez idő alatt ő vigyázott a gyermekükre. December 10-én este a felesége telefonált körülbelül tíz órakor, s azt mondta, munka után valaki hazaviszi. A férj megkérte, hozzon néhány szendvicset, amit másnap reggel munkába menet magával vihet. Mikor felébredve azt látta, hogy a felesége nem érkezett haza, elvitte a kisgyereket az egyik rokonukhoz, s máris a Forker's Caféhoz indult, az asszony után érdeklődni. Hátul, a verandán talált rá mindkét nő holttestére. A felesége teteme mellett egy halom szendvics hevert.

 

Már két hete folyt a tárgyalás; az ügyész váratlanul drámai hatású bizonyítékkal állt elő, nevezetesen Thaddeus vázlataival, amiket a gyilkosságok színhelyéről készített – ezeket még az első beismerő vallomása idején csinálta, s a rajzok jól mutatták, hol állt ő és hol a fivére, amikor az áldozatokkal végeztek.

A columbusi gyilkossági csoport nyomozója, Robert Cupp ugyancsak bizonyítékként hozta fel Thaddeus magnóra rögzített vallomását – a zsúfolásig megtelt tárgyalóterem közönsége feszülten figyelt.

A magnószalag meghallgatása után Tyack védőügyvéd azzal vádolta Lighttisert, hogy Thaddeus számára kedvező bizonyítékot tartott titokban.

Tyack azt mondta, jó oka van hinni, hogy lényeges eltérések mutatkoznak a rendőrök helyszíni szemle jelentése és Thaddeus magnóra rögzített észlelései között. A védelem követelte, hogy minden, Franklin megyei seriff emberei által készített jelentésbe betekinthessen.

Ezt a kérelmet Winston C. Allen bíró elutasította.

 

Február 16-án Thaddeus tárgyalássorozata a végéhez közeledett; Tyack védő Delaine-t akarta a tanúk emelvényére megidézni mint a vád, vagyis az ellenfél tanúját. A tárgyalás során az ügyvéd többször felhozta Delaine múltját mint olyan személyét, aki gyakran meztelenül táncolt kétes hírű bárokban, s aki – ahogyan az ügyvéd fogalmazta – „gyakorta árulta pénzért a testét”. Tyack azt állította, a nő kapcsolatban állt az alvilággal, különösképpen a Cincinnati szindikátussal, s nagymenő kábítószerüzérekkel tart fenn ismeretséget. Tulajdonképpen Mrs. Delaine Lewingdon agyalta ki az egész gyilkosságsorozatot, vádolt nyíltan Thaddeus védője, Tyack, s Garyval együtt összeesküdtek, hogy védencét tegyék meg fekete báránynak.

Delaine sötét kabátban és ápolónői egyenruhában lépett fel a tanúk emelvényére; mindenféle kapcsolatot tagadott a szervezett bűnözőkkel, a prostitúció vagy a kábítószer-kereskedelem világával. Vallomása szerint mindig Thaddeus gyilkolt, és arra kényszerítette Charlest, (szerintem Garyt – a korrektor megj.) hogy vele menjen. Minden alkalommal, amikor megtértek egy-egy ilyen akció után, elmesélték neki, mi történt, de Delaine tagadta, hogy bármelyik ügyben közreműködött volna.

Elismerte, nem sokkal a McCann-féle gyilkosságok után ő vett a férjének egy .22-kaliberes Sturm Ruger automata pisztolyt és hozzá való töltényeket.

Azt sem tagadta, hogy meztelenül táncolt a bárban, de úgy vallott, hogy erre Mickey kényszerítette. Viszont tagadta, hogy valaha azt mesélte Short hadnagynak a Licking megyei kapitányságon, hogy több columbusi rendőrrel kellett szexuális viszonyt fenntartania, csak azért, hogy Mickey zavartalanul űzhesse piszkos üzelmeit. Mickey egyszer kelepcébe csalta, vallotta az asszony, akkor két férfi megerőszakolta, majd megverte.

Záróbeszédében Tyack ügyvéd ismét hangsúlyozta, szerinte Delaine volt a kiagyalója a bűnsorozatnak. Szolid külsejére, az ápolónői egyenruhára utalva, Tyack így reagált: – Hát mit várnak egyebet Delaine-től? Hogy majd topless érkezik a bíróságra, fenekén egyetlen kis zsinórnyi nadrággal? Mit várnak? Hogy majd azt mondja: „Igen, én tettem. Igen, benne voltam. Zárjanak börtönbe egész hátra lévő életemre!” – Az ügyvéd hatásos szünetet tartott, majd nyomatékkal kijelentette: – Bizonyítottuk, hogy Delaine-t is felelősség terheli a történtekért.

Ennek ellenére, 1979. február 19-én a nyolc nőből és négy férfiből álló esküdtbíróság Thaddeus Charles Lewingdont találta „minden pontban” bűnösnek.

Allen bíró a fegyveres rablásért héttől huszonöt évig terjedhető börtönbüntetést szabott ki rá. Joyce Vermillion, Karen Dodrill és Jenkin T. Jones meggyilkolásáért háromszor egymást követő időszakra szóló életfogytiglanra ítélték.

2

 

A sajtó figyelme Gary James Lewingdon közelgő tárgyalása felé fordult. 1979. február 20-án azonban a Franklin megyei kirendelt védő, James Kura és ügyvédtársa, Gary Schweickart arra kérte George Marshall bírót, halassza el a tárgyalást; mint mondták, a színhelyt szeretnék máshová tenni, mert véleményük szerint túlságosan nagy nyilvánosságot kaptak az előzmények. Kura ügyvéd kifejtette, hogy az eddig megjelent újságcikkek, különösen a Dispatch írásai sértő kitételeket tartalmaztak, mint „golyókkal átlyuggatott testek”, „több megyére kiterjedő mészárlás”, „gyilkolás utáni tor”, s többször utaltak Gary Lewingdonra mint „hóhérsegédre”. – Véleményem szerint Gary Lewingdont máris bűnösnek nyilvánította és elítélte a sajtó – mondta az ügyvéd –, s úgy gondolom, Franklin megyében nincs ember, aki elhinné, hogy ártatlan.

Schweickart és Kura Steckmantől, a nyomozás vezetőjétől minden rendőrségi jelentést, az üggyel kapcsolatos valamennyi bizonyítékot elkért. Steckman szilárdan hitte, hogy jó munkát végzett a nyomozás során, továbbá tisztelte a két kirendelt védő hozzáértését és integritását. Hitt a vádlott jogaiban, a törvény által kiszabott útban, s noha igen-igen féltő gonddal őrizte a dokumentumokat, e kérés hallatán mindent együvé hordott a „főhadiszállásán”, minden iratszekrényt kinyitott, s azt mondta a két ügyvédnek: – Nézzenek bele mindenbe, amibe csak kívánnak. Parancsoljanak!

Ugyanakkor Steckmant a kollégái elkezdték piszkálni, mindenfélére célozgattak, s azt mondogatták: – Ezúttal vesztesz, Steck. Schweickartot és Kurát nem győzöd le! – És ez így ment napról napra, végül már nem is volt tréfa – makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy a Lewingdon fivéreket nem fogják elítélni, és Steckman minden igyekezete hiábavaló volt.

Steckman barátai azt mondják, nem volt egyéb féltékenységnél – nyilvánvalóan piszkálta néhány nyomozó és rendőrtiszt csőrét, hogy az ügy felgöngyölítése után Steckman aratta le a babérokat.

Február 21-én, hajnalban kettőkor és fél ötkor megint megfenyegették Claudiát telefonon. Erre felhívta az anyját, elmondta, mi történt. Martha telefonált Steckmannek, aki intézkedett, hogy rendőrségi járőrautó vigyázza Claudia házát. Mindezen óvatosság ellenére, másnap, amikor Claudia első ízben kimerészkedett végre vásárolni, betörtek a lakásába és teljesen feldúlták. Mindössze a címekkel teleírt notesza és egy a Claudia fotóit tartalmazó gyűjtemény hiányzott később a lakásból.

 

George Marshall bíró elutasította a kirendelt védő indítványát Gary Lewingdon tárgyalásának elhalasztására. Bejelentette, előbb megpróbál összehívni egy pártatlan esküdtbíróságot, csak azután veszi fontolóra a bíróság illetékességi területének megváltoztatását. Kura és Schweickart azonban eltökélte, hogy a tárgyalás hétfői megkezdése elé mindenképp akadályt gördít Franklin megyében, ezért bombázni kezdték a bírót utolsó pillanatban előrángatott indítványaikkal. Például megváltoztatták védencük vallomását: „nem bűnös, mert nem beszámítható” volt az új változat, s erre Marshall bíró csak azzal tudott válaszolni, hogy a tárgyalást elnapolta április 23-ra.

Most viszont a Dispatch újságírója támadta meg ezért a kirendelt védőügyvédet. Február 25-én ezt írja:

 

Ha James Kurán, az adófizetők pénzéből tartott védőügyvéden múlna, egész Central-Ohiót sötétségben tartaná. De teheti-e?

…Kura karrierje nagyobb részét az adminisztrációban töltötte, ám egyszerre csak úgy döntött, kilép az ismeretlenségből, s elvállalta Lewingdon védelmét…

Ezzel az indítvánnyal…, mely megfosztja az embereket a tények ismeretétől vagy legalább a halasztás okának felfedésétől… Kura, úgy tűnik, semmibe veszi, mivel tartozik a köznek, annak a köznek, mely adóiból fizeti az ügyvéd úr évi kb. 25 ezer dolláros fizetését. …Néhány bírósági megfigyelő úgy véli, Kura ügyvéd igazán mindent elkövet, hogy méltón képviselje Gary Lewingdont. Mások úgy gondolják, a védőügyvéd megpróbálja ellehetetleníteni az esküdtbíróságot, hogy aztán megfelelő alapja legyen a fellebbezésnek. Megint mások úgy látják, az ügyvéd egyszerűen csak szerepelni kíván.

 

Claudia igazán megpróbálta a Lewingdon fivéreket kizárni gondolatai köréből, de az állandó médiahadjárat miatt újra és újra szembetalálta magát velük. Ha a helyi szupermarketbe indult bevásárolni, a két fivér arca nézett vissza rá az újságokat kínáló automatából. Ha a tévét bekapcsolta, állandóan a két férfit látta – visszajátszásban –, amint a kamerába néztek megbilincselve. Claudia megpróbált máshová nézni.

Kétségbeesésében otthagyta a lakását, s elment meglátogatni Nancy húgát, aki épp akkortájt kezdett el dolgozni egy nagy műszaki áruházban. Claudia a tévérészleg mellett haladt el, minden készülék ugyanarra a csatornára volt beállítva, s hallotta, amint a bemondó ismerteti, hogy Craig Wright bíró tegnap – vagyis március 2-án – a sajtó rendelkezésére bocsátotta Thaddeus vallomását.

Egy pillanat – s a két fivér ötven-hatvan képernyőről vette körül. Akárhová fordult, őket látta. Claudia sikoltozva rohant ki az áruházból.

3

 

Mivel Gary tárgyalását elhalasztották, Charles második tárgyalása (a McCann- és a Martin-féle emberölések ügyében) Gary első tárgyalása előtt napirendre került. Franklin megye polgári peres ügyeinek bírája, J. Craig Wright bíró hozzájárult, hogy másik bíróság illetékességét állapítsák meg. Annak érdekében, hogy ne kelljen egy harmadik tárgyalást is tartani Charles dolgában, Fairfield megye beleegyezett, hogy Gerald Fields tiszteletes meggyilkolásának ügyét összevonva tárgyalják a többivel.

A második tárgyalássorozat március 26-án kezdődött az ohiói Mansfieldben; a bíróság és a tárgyalóterem közönsége ismét meghallgatta mind a kilenc bűntett részleteit. A védelem részéről Gary Tyack ismét felvetette két nő felelősségét: az egyik Delaine Lewingdon – az ügyvéd szerint ő ötlötte ki az egész gyilkosságsorozatot –, a másik Claudia Yasko, aki bevallotta, hogy ő követte el a McCann-féle gyilkosságokat.

Charles – nagy meglepetésére – maga is a védelem tanújaként volt megidézve saját ügyében, s visszavonta eddigi vallomását. Noha korábban úgy nyilatkozott, hogy néhány akciójuk terve Delaine fejében született meg, most valami titokzatos emberről kezdett beszélni – Gary barátja volt ez a titokzatos illető –, akinek kék szemét csak a símaszk résén át látta, s a szájnyílás fölött egy sérülést vett észre a férfi felső ajkán. A férfinél Luger fajtájú pisztoly volt és német akcentussal beszélt. Azzal fenyegette, ha nem engedelmeskedik Garynek, akkor végez a feleségével és a gyermekeivel.

Ez a titokzatos német férfi aztán állandó móka tárgyává vált az ügyvédek és a tárgyalóterem közönsége körében. A Kruger a Lugerral… vagy inkább a Kruger a Stuger Lugerral… sőt talán a Kluger Kruger a Stuger Lugerral… Már abban versenyeztek, ki talál több rímpárt a fegyver nevére.

Tyack ügyvéd hiába próbálkozott, Charlesnak a columbusi rendőrségen tett vallomását felvették a bizonyítékok sorába.

Az esküdtek tizenöt órás vita után döntöttek: mind a húsz vádpontban (rablás, lopás, fegyveres rablótámadás) bűnösnek találták Fairfield és Franklin megye területén egyaránt. A lopásokért egytől öt évig terjedhető, a fegyveres rablásért öttől hét évig terjedhető, az egyéb vádpontokért tizenöttől húsz évig terjedhető elzárásra ítélték, továbbá Wright bíró hat, egymás után letöltendő életfogytiglant szabott ki rá az emberölésekért.

 

1979. május 14-én, amikor a három megye bírái megállapodtak, hogy összevonják a vádakat, Gary James Lewingdon tárgyalása is elkezdődhetett Cincinnatiban – ő mind a tíz gyilkossággal vádolva állt a bíróság előtt. Steckman, aki otthonában őrizte a vizsgálati bizonyítékokat és sosem tévesztette szem elől őket, saját furgonjában vitte a bizonyítékokat Hamilton megyébe. Néhány rendőrrel együtt, akik szintén vallomástételre voltak idézve a bíróság elé, egy belvárosi hotelben kapott szállást.

Három őr kísérte Garyt az 503-as tárgyalóterembe – keze hátul összebilincselve. Barna-fehér csíkos inget viselt, barna nadrágot, öv nélkül. A szakálla tömöttebb lett, s fekete keretes szemüvege mögül némi fájdalmas csodálkozással tekintett a világra. Az őrök levették róla a bilincset, azután helyet foglalt az ügyvédek mellett.

Daniel Hunt, a vád képviselője nyitóbeszéde alatt fel-alá járkált az esküdtszék előtt s öklével bele-bele-csapott a tenyerébe.

– Nem hagytak maguk után tanúkat. Mindenkit megöltek. A vád be fogja bizonyítani, hogy Gary Lewingdon felelős mindegyik ember haláláért. Bizonyítani fogjuk önöknek, hogy Gary és Thaddeus 1977. december 10-én kezdte meg a gyilkosságsorozatot, s amikor a sorozat befejeződött, akkor már három megye területére terjedt ki és kilenc ember életét követelte. De Garyt nem hagyta nyugodni pénzszerzési vágya és vérszomja: maga akart egyet egyedül elkövetni, s meg is tette 1978. december 4-én.

James Kura, Gary kirendelt védője azzal kezdte, hogy az egész kérdés, bűnös-e vagy ártatlan Gary Lewingdon, azon múlik, hogyan ítélik meg elmebeli állapotát. Hangsúlyozta, Gary ugyan a bátyjával tartott minden gyilkosság elkövetésekor, de Thaddeus húzta meg a ravaszt az első kilenc esetben, s Garryt beszámíthatatlansága okán ártatlannak kell minősíteni.

Thaddeus mindig szekírozta az öccsét, mindig uralkodott rajta, megrémítette, tódította Kura, és amikor szüksége volt valakire a bűncselekmények elkövetéséhez, arra kényszerítette félénk, csöndes testvérét, hogy vele tartson. Gary csak azért követte Thaddeust, mert félt, hogy a bátyja megöli Delaine-t és az asszony gyerekeit. Kétségbeesésében Delaine felkereste a Kirkersville-i rendőrséget, azután a Licking megyei Seriff Hivatalt és előadta, hogy véleménye szerint Thaddeus a .22-kaliberes gyilkosságok elkövetője.

Garry attól félt, a bátyja megtudja ezt és bosszút áll, folytatta Kura védőügyvéd, ezért borzalmas lelkiállapotában Gary elindult egyedül, s megölte Joseph Annicket decemberben. A hitelkártyát szándékosan használta a vásárlás során. Azt akarta, hogy elkapják.

 

A vád képviseletében Hunt ügyész tucatnyi tanút kért fel vallomástételre, köztük az elhunytak hozzátartozóit is; az esküdteknek színes fényképeket mutatott be a lelőtt áldozatokról és feldúlt lakásukról. Gondosan elemezte a Lewingdon fivérek terveit, mellyel az akciókat végrehajtották.

– A vádlott és az Eldorado bár között közvetlen volt a kapcsolat. A vádlott járt ott, tudta, hogy Mickey McCann valaha lefeküdt a feleségével. Azt is tudta, hogy a felesége a bártulajdonosnál prostituáltként is dolgozott. Tehát sokféle motívuma lehetett a bosszútervnek. De a legfőbb motívum mégis a pénzszerzés vágya volt. Tehát mit tett ő és Thaddeus bátyja? Azt cselekszik, amit két őrült tenne, kirohannak az utcára, s ott lelövik ezt az embert? Nem, nem ezt tették. Gondosan előre megterveztek mindent. Nemcsak egyszer mentek terepszemlét tartani, de másodszor, sőt harmadszor is.

Az ügyész hangját most már átfűtötte a szenvedély. Hunt részletesen elmondta, mit csinált Gary, mialatt Thaddeus felfeszítette az ajtót. – Valami olyat tett, amitől éppen olyan bűnrészessé vált, mintha maga lőtt volna ki minden egyes golyót, maga ölt volna meg minden áldozatot saját kezűleg. Fogott egypár szerszámot, odalépett a telefonvezetékhez, és elvágta a ház lakóit a külvilágtól. A ház ettől halálkamrává vált…

A védelem olyan tanúkkal látott munkához, akik a vádlott jelleméről beszéltek. Gary unokahúga például, Florence Ann Davis Columbusból azt vallotta, hogy Garynak ugyan nem volt sok barátja, de rendes fiúnak ismerte. Gary bátorította a középiskola befejezésére, noha az unokahúg félbe akarta hagyni a tanulást; Gary segített a leckékben. Gyakran sétáltak együtt a városon kívül, gyönyörködve az ohiói hegyek szépségében.

Aztán Delaine Lewingdon következett tanúként. Kétrészes, bézs színű kosztümben jelent meg az esküdtek előtt, hozzá magas nyakú, sötét blúzt viselt. Azt vallotta, 1976-ban ismerkedett meg Garyvel Mickey Eldorado Klubjában; ő ott dolgozott abban az időben – Gary viszont mindig úrként viselkedett vele. Charlesszal is találkozott már akkor: – De Charles olyan volt, mint általában a vendégek: örökké fogdosott, féltem tőle.

Delaine úgy vélte, Gary nagyon félénk, igen csöndes férfi, aki elfogadta őt olyannak, amilyen, s nem kívánta tőle, hogy bármit is változtasson az életmódján. Az első este, amikor együtt voltak, Delaine igen későn jött meg a munkából, s Gary már ott várt rá a lakásában – ezt a lakást másképp nem is hívta az asszony csak „természeti csapás övezetnek”. Az emlék még most is mosolyt csalt az arcára. – Mikor hazaértem, a lakás gyönyörűen ki volt takarítva. Sosem ismertem azelőtt olyan férfit, aki takarított. Tehát úgy éreztem, ezzel a fiúval igazán érdemes együtt járni.

Gary nem szeretett az apjáról beszélni, mondta vallomásában az asszony, csak annyit említett, hogy mialatt Gary a seregben szolgált, az apja már beteg volt. Delaine tudta, az öreget elmegyógyintézetbe zárták. Egyszer, amikor felkeresték az apja sírját, Gary könnyezni kezdett.

Mikor a sógoráról kérdezték, Delaine azt vallotta, mindig nagyon félt Charlestól.

– Többször előfordult, mint például akkor is, amikor elkezdődött a gyilkosságsorozat, hogy Charles egy pisztolyt tartott a fejemhez, és azzal fenyegetett, ha bárkinek is beszélek arról, ami történt, megöl. És tudtam, meg is tenné.

Delaine megemlítette Charles késő éjszakai telefonhívásait: olyankor lihegett a kagylóba és fenyegette az asszonyt. Egy ilyen, hajnali két órakor történő, fenyegető telefonhívás után elment a Kirkersville-i rendőrségre. Később beszámolt erről Garynek, aki nagyon félt, de azért azt mondta, támogatja a felesége bejelentését, beszél a rendőrökkel, megad minden információt, amit csak kérnek. Amikor Short hadnagy végre felhívta őt és megkérte fáradjon be a hivatalába, elmondta ugyanazt Shortnak is, és tőle is védelmet kért.

– De a hadnagy ezt elutasította – folytatta az asszony. – Azt akarta, menjünk, szerezzük meg a pisztolyt… vigyük be hozzá… Valami tárgyi bizonyítékot akart arra nézve, hogy Charles a .22-kaliberes gyilkos, még mielőtt bármit is csinálna.

– Megkérte Short hadnagyot, hogy menjen ki magukhoz, beszéljen a férjével?

– Igen, két különböző alkalommal is megtettem – válaszolta az asszony –, és kétszer meg is ígérte, hogy kijön. Tudtam, ha beszél Garyvel, akkor Gary mindent bevall neki. Semmi kétségem nem maradt afelől, hogy Gary mindent feltárna. De a hadnagy sosem jött el hozzánk, hiába vártam. Nem, Short nem járt nálunk.

Delaine elmesélte, hogyan viselkedtek a fivérek, amikor megjöttek egy-egy ilyen zsákmányszerző útról. Charles mindig ráparancsolt, hogy készítsen valami ennivalót. – Különösen akkor volt hatalmas étvágya, ha megölt valakit. – De Gary ilyenkor is csöndben maradt, néha hányinger gyötörte, általában sírdogált.

Delaine azt mondta, gyakran kínozta migrénes fejfájás, és Mickey McCann meggyilkolása előtt lidérces álma volt. Egyszer McCann is megfenyegette, hogy megöli, ezért sikoltozva ébredt, azt álmodta, Mickey el akarja kapni. Gary átölelte, megnyugtatta, hogy minden rendben lesz, nincs mitől félnie, és sosem hagyná, hogy Mickey bántsa a feleségét.

A védelem zárszavában Gary Schweickart az esküdtekhez fordulva azt mondta: – Önök is tudják, a kételkedésnek nem az érzelmeken, hanem az érveken kell alapulnia. Nem jogosultak bosszúra csak azért, mert egy egész várost félelemben tartottak… ha súlyra mérjük a dolgot – és Steckman bizonyítékaira mutatott, melyek az asztalon tornyosultak –, akkor már eleve nyert ügyük van. – Most a vád képviselői felé bökött: – De nem a mennyiség a döntő. A törvény és a józan ész fog ítélkezni.

Daniel Hunt a vád részéről, rövidre fogott zárszavában kifejtette, hogy szinte minden bizonyítékon rajta van Gary Lewingdon „pecsétje” is. – Tíz család sorsát érintette, tíz ember zokog fel a sírból igazságot követelve, s hogy valaki szót emeljen értük; ezt pedig csak Önök tehetik meg. Önök, tizenketten. Mindkét fivér egyformán benne volt a bűncselekményekben. Mindketten raboltak. Mindketten gyilkoltak. Mindketten bűnösek.

1979. május 26-án az esküdtbíróság meghozta az ítéletet: a tíz gyilkosságból nyolcban mondva ki bűnösnek Gary Lewingdont. Jenkin T. Jones és Joseph Annick ügyében nem jutottak közös nevezőre.

Miután az ítéletet kihirdették, Gary Lewingdon a bíróságtól háromszáz köbcenti szódium-pentotált kért, hogy azzal vethessen véget életének.

A bíróság nem szolgáltatott igazságot – olvasta fel a maga készítette beszédet. – Azt kérem, hadd hatolhassak mélyebbre a bűnhődésben a törvény által megszabottnál… s ezzel a kérésemmel egyben felmentem a bíróságot minden felelősség alól.

Marshall bíró elutasította a kérést, 45 ezer dollár bírságra és nyolcszor egymás után letöltendő, életfogytiglan fegyházbüntetésre ítélte a szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. Garyt eredetileg az Lucasville-i büntetésvégrehajtási intézetbe szállították Ohio államban, ugyanoda, ahol a bátyja töltötte a büntetését, de Gary egy idő után pszichésen zavart állapotba került, s átszállították egy büntetésvégrehajtási elmegyógyintézetbe, Limába.

 

Claudia – immár boldogan, hogy az igazi gyilkosok kézre kerültek, s megkönnyebbülten, mert sosem idézték meg tanúnak a tárgyalásra – szép lassan előmerészkedett rejtekhelyéről. Arcának színe visszatért, már megint tudott nevetni.

Amikor azonban ismét félelmek kezdték gyötörni, megértette, számára nincs vége a történetnek. És az egész sztorit még nem mondta el. Az elmondatlan részletek – mélyen betemetve pihentek valahol a tudata mélyén –, de időnként rémálmok formájában kitörtek. Kiköltözött végre a German Village-ből, s játszani kezdett a gondolattal, hogy keres egy írót, aki megírná a történetét.

 

A Lewingdon fivéreket rács mögé csukták, a .22-kaliberes gyilkosságsorozat rejtélye immár megoldódott – Central-Ohio lakossága ismét biztonságban érezte magát otthon.

Ohio kormányzója és Columbus polgármestere dicsérő szavakat mondott a columbusi rendőrségről, a rendőrkapitány elismerően nyilatkozott a tisztekről és a nyomozókról, akik a tetteseket az igazságszolgáltatás kezére juttatták. Az ügyészség képviselői közölték Steckmannel, hogy a Sturm Ruger és a Stoeger Luger márkájú pisztolyok immár nem számítanak bizonyítéknak, ezért a nyomozati osztály megkaphatja azokat mint díszdobozba zárt trófeákat, tárgyi bizonyítékait az osztály által megfejtett bűnügynek.

Steckman számára ez elegendő jutalom volt.

 

De nem mindenki érezte, hogy megelégedésére zárult le a McCann-féle gyilkosság. Akadtak olyanok, akik nem tudták elfelejteni, miként mesélt Claudia Howard Champnek a gyilkosság részleteiről, olyan részletekről, amiket csak az ismerhetett, aki ott járt.

Egyszer Howard Champ azt mondta: – Mielőtt eltemetnek, még szeretném tudni, honnan ismerte Claudia a tetthelyet, s mi történt valójában azon az éjszakán.

Harmadik rész CLAUDIA LELEPLEZÉSE

Tizenkettő